Hiába törtem hát kívánságcsontokat,
hasztalan vártam hullócsillagot,
csak a sírás szépíti már az arcodat,
kívül-belül csont és bőr vagyok.

Tolvajként lépek be melléd,
hogy ne riasszam zavart álmodat,
de nem, ez már nem figyelmesség
csak lelkiismeret vagy a bűntudat.

Bántlak, tudom. Nincs rá mentség,
de tudd, hogy jobban fáj nekem
(bárhogy törik is a szentség),
hogy bántásod már nem élvezem.

Látom, egyre kisebb helyre fekszel,
hogy elkerüld kétperces vágyaim –
mégis beléd szeretek most, még egyszer,
letűnt harcaink romjain.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.