– Az nyolc, meg három az tizenkettő.

– Tizenegy. Nyolc meg három az tizenegy. – javította ki a kisfiút édesanyja. Albert újra nekilátott megszámolni a Tihanyi Apátság fehér falú templomához vezető macskaköves lépcsőket. A kora nyári délelőtti órán csak néhány járókelő volt a téren, a lépcső tövében halvány kék napernyő alatt apró emléktárgyakat árult egy ősz hajú, de frissen borotvált öregember.

– Alul hét, meg itt utána ez is hét. – kezdett bele újra a fiú. Megfordult, hogy lássa a felül lévő fokokat is, de addigra elfelejtette mennyit számolt odalent. A bal oldalán lévő kő Krisztus szobrot kezdte el nézegetni. – I-i..n..ri. – betűzte. – I.N.R.I. Anyu, mi az az I.N.R.I.?

– A Jézuska nevének rövidítése latinul. – ekkor megszólalt Éva telefonja. Férje, Gábor hívta, hogy délután mutassák meg Albertnek a tihanyi visszhangot. A férfi nem volt jó hangulatban, mint ahogy mostanában elég sokszor nem volt jó hangulatban. Mérgelődött, hogy az üdvözlőlapokat, amiket balatoni nyaralásukról szerettek volna küldeni rokonaiknak Éva a szállodában hagyta a reggeli indulás előtt. Hat éve voltak házasok, Albert véletlen gyerekként született. Ennek ellenére nagyon szerették mindketten, inkább az egymás iránti tűz csillapodott hamuvá az évek alatt. A kisfiúnak sokszor kellett végighallgatnia veszekedésüket, zsörtölődésüket, sokat sírt emiatt egy-egy vita után.

– Mi itt maradunk még egy kicsit – mondta Éva a telefonba – ha gondolod, a Visszhang-dombon találkozhatunk.

– Rendben, egy óra múlva ott vagyok. Sziasztok. – Gábor letette a telefont, és lassan, komótosan kimászott az ágyból. Nem akart korán kelni a nyaralás alatt, így nem is tartott fiával és feleségével, hogy felderítsék az apátságot és környékét. Kávét főzött, az erkélyen elszívott egy szál cigarettát, majd tisztálkodni indult.

 

 

– Aaaalbeeert vagyok! Aaaalbeeert vagyok! – verődött vissza a kisfiú hangja a templom faláról. Szőke üstöke sugárzott a boldogságtól, mikor mondatai két másodpercnyi késéssel, de kristálytisztán hallhatóan visszaérkeztek a távolból. – Az én apukááám a legerősebb! Az én apukááám a legerősebb! – majd – Az én anyukááám a legokosabb! Az én anyukááám a legokosabb! Nyaraluuuunk! Nyaraluuuunk! – válaszolt a visszhang, és a kisfiú még hosszú-hosszú percekig kiabálta bele a távolságba mondanivalóját. Jó sok volt neki, a nap már messze felettük járt, mire Albert mindent közölt a visszhanggal, amit fontosnak tartott. Később lent ebédeltek a Balaton partján egy kis nádfedeles vendéglőben. Nem sokat beszéltek, kezdett kínossá válni a csend. A pókháló ízű szótlanságot végül Gábor szakította szét.

– A szállodában voltam még, hívott Egon. Kilökték egy taxiból a Rákóczi téren.

– Furcsa ismerőseid vannak. – állapította meg Éva. – Albert, villával egyél! Edd a kenyér héját is, ne csak a belét szedd ki!

– Egon nem az ismerősöm, hanem a barátom. Hagyd már azt a gyereket! Úgy eszik, ahogy jól esik neki. Ha nem kívánod a kenyér héját, ne edd meg, fiam!

– Engem akarsz nevelni, vagy a gyereket? – ismét parttalan vita kezdődött. Albert nagyon kicsire húzódott össze a székén, könnyeit az asztalon szétcincált kenyérhéj itta fel. Azt gondolta, hogy valami hatalmas tollas dinoszaurusz a testét úgy rágja ki belülről, mint ahogyan ő kicsipkedte néhány perce a kenyérbelet. Nem marad majd más belőle, csak egy héj, de akkor már nem lesz belül benne semmi. A kisfiú nagyon keserű volt, éjszaka nem tudott elaludni. Fejét a párnába fúrta, lábát felhúzta a mellkasáig, majd a Holdat bámulta az nyitott ablakon át. Felöltözött, felhúzta cipőjét, és kisurrant a szállodából. Fel, fel, meg sem állt egészen a Visszhang-dombig, ahol jó illatúak a délelőttök, és nincsenek veszekedésfelhők az égen.

– Anyuuu, apuuu – kiáltotta neki a sötétben világító fehér templomfalnak Albert. De a visszhang már nem válaszolt többé. A kisfiú újra kiabálni kezdett – Nyaraluuuunk! – de ezúttal sem jött válasz. Albert leült a földre, és arcát kezébe temetve sírni kezdett ismét. Nagyon-nagyon sokára megszólalt a visszhang az apátság irányából. De most nem Albert szavait kiabálta vissza, hanem sosem halott furcsa bankkártya számokat, születési dátumokat, eladott autók rendszámait, ügyvédek, főnökök és beosztottak nevét. A kisfiú semmit sem értett. Sosem érezte még magát annyira magányosnak, mikor csalódottan visszaindult a szállodába. Óvatosan surrant be a résnyire nyitva hagyott bejárati ajtón, és ahogy elosont szülei hálószobája mellett, most úgy tűnt, mintha álmukban fognák egymás kezét. A Fonyódról Badacsonyba tartó utolsó rév 19 órakor ment el.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.