Valahogy mindkettőt ugyanúgy szerettem. Sokszor próbáltam különbséget tenni, hol az egyik, hol a másik volt egy kicsivel szimpatikusabb, de úgy istenigazán, a szívemmel éreztem, hogy sosem tudnék választani. Mindketten az enyéim voltak, és soha nem kérdőjeleztek meg döntésemben. Olyan persze volt már, hogy egyszerre bosszantottak föl, akkor napokig rájuk sem néztem. Hiányzott puha érintésük, becéző simogatásuk, de következetesen kemény maradtam velük. Aztán később, ahogy egyik vagy másik játékosan megcsiklandozta a talpamat, a haragom is enyhült.

Ahogy együttlétünkkel teltek a napok, kapcsolatunk és vele a ragaszkodásom is mindinkább megszilárdult hozzájuk. Hosszú idő óta voltunk már együtt, és én még mindig nem tudtam dönteni köztük. Talán csak időt akartak hagyni nekem, talán csak megérezték nehéz helyzetemet, de valamiért egyik sem követelte (már a kezdetektől fogva), hogy válasszak kettejükből. Szerencsére ez soha nem is volt téma amikor együtt voltunk mi hárman. Sokszor néztem őket az ágyon fekve. Annyira hasonlítottak egymásra, mégis oly’ különbözőek voltak. Vigyázni fogok rátok, amíg csak erőm engedi – mosolyogtam rájuk gyakran. Így éltünk mi hárman, valami titkos, rejtett szövetségben. Nem követelőzve, szemrehányások és számonkérések nélkül. Együtt, télben, nyárban, hóban, sárban.

Egy napon aztán egyikük eltűnt mellőlem. Szívem gyorsabban vert, homlokomon az aggódástól izzadtság cseppek jelentek meg. Még ma is előttem van. A fürdőszobában hasított belém a felismerés, hogy ketten maradtunk. Vádlón néztem a maradék egyetlenemre: hogyan hagyhattad elveszni magad mellől? Miért nem figyeltél jobban, hiszen együtt hagytalak magatokra titeket! Egymás gondjai vagytok, míg én nem vagyok mellettetek! Egyedül nekem nem kellesz! – kiáltottam rá, talán túlságosan is felindulva. – Hasznavehetetlen vagy! – morogtam tovább. Azzal céltalanul keresni kezdtem mindenhol a lakásban az elvesztettet.

Benéztem mindenhova, hátha csak a bolondját járatják velem. Hátha csak valami tréfa az egész, és együtt lehetünk újra mind a hárman. Egész délután, és már azután sem találtam rá sehol. Nem tréfa volt, és nem is csak ártatlan játék. Eltűnt. Pedig tisztán emlékszem, hogy együtt raktam be őket a mosógépbe. Mindkét zoknimat.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.