Ősz volt megint. A szeptember épp annyira varázsolt el és taszított egyszerre akkor is, mint bármikor máskor harmincöt évem alatt. Hazafelé tartottam a munkából, azonban a kellemesen meleg délutáni napsütés egy padhoz csalogatott. Temérdek otthoni teendőmet hátrahagyva leültem a kopott padra, arcomat a Napnak fordítottam, s élveztem az utolsó édes sugarakat.

Kőhajításnyira mellettem, a homokozó szélén két ötéves forma gyerek színes zacskóból cukorkát eszegetett. Vékony hangon folytatott beszélgetésüket a lágy őszi szél egészen idáig hozta.

–  Vegyél csak, az ott szedres – így az egyik, s barátja orra elé tolta a cukros zacskót, aki belenyúlt, két ujját a szájához emelte, majd elégedetten elmosolyodott.
–  Hmm, lila lesz tőle, nézd! – azzal a másikra öltötte a nyelvét.

A parkban kutyák szaladgáltak, s az idillikus képet az sem zavarta meg, hogy valahol az egyik lakótelepi ablakból egy porszívó hangja zúgott fel. Az út menti gesztenyefák már őszi ruhát kezdtek húzni, bár lábuknál még kevés volt a levetett, megszáradt levél.

– De ne egybe nyeld le, mert beleragad a hasadba! – mondta az egyik kisfiú, s én újból őket kezdtem figyelni a sárguló fák helyett.
– De te le tudod nyelni egyben? – kérdezte a másik.
– Persze, hogy le tudom – vágta rá emez. – Egyszer egy egész sárgabarackot lenyeltem egyben.
– Menj már, nem hiszem el. Magostul? Ha úgy nyelsz le egy gyümölcsöt, hogy benne van a magja, akkor az kinő a hasadban. –
Nevetni kezdtek mindketten, majd tovább eszegették a cukrokat a zacskóból.
– Már csak egy maradt, azt megehetem? – húzta vissza a kezét a kisfiú, ahogy belenézett a nejlonzacskóba.
– De az pont málnás, az nekem is a kedvencem – így a másik.
– Te tudsz enni még otthon is, mert ti gazdagok vagytok.
– Én hoztam a cukrot!

A két gyerek hajba kapott az utolsó szem cukorkán. Már-már ott voltam, hogy hozzájuk lépek, s összebékítem őket, mikor végtelen nagy bölcsességről tanúbizonyságot téve az egyik megoldotta a helyzetet.

– Áh, ez csak egy nyamvadt szem cukor, ennyit nem ér a barátságunk, nem igaz?
– De, igazad van – válaszolt a másik, azzal kivette a zacskót barátja kezéből, s elhajította. – Gyere, menjünk!

Egymás vállába kapaszkodva ballagtak el előttem, vidám nevetésüket még akkor is hallottam, amikor már eltűntek a betonházak közötti szűk átjáró lépcsőjén. Feltápászkodtam a padról, megnyújtóztam, s úgy döntöttem, hogy elindulok haza. A járda szélén majdnem ráléptem a fiúk cukros zacskójára, amit pár perce hajítottak el. Lehajoltam érte, mert érezni akartam vitájuk illatát, az utolsó málnás cukorkát. A zacskó azonban teljesen üresen tátongott, az egész csak színjáték volt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.