Korsó sör mellett ültem az alig harminc négyzetméteres, galériának kikiáltott bárban. A pultra könyökölve egy nem túl színvonalas bulvárlap aktuális politikai rovatát böngészve vártam a barátaimra. Péntek estére és a kint uralkodó zord időjárásra való tekintettel egyre többen és többen szivárogtak be a kis helyiségbe. Annyira belefeledkeztem az olvasásba, hogy észre sem vettem, hogy az előbb még az ürességtől kongó italozóban időközben szép kis társaság verbuválódott össze. Hamutartómban már szép számmal sorakoztak a cigaretta csutkák, és bizony két üres korsó is szomorkodott már előttem.

A mellettem lévő asztaloknál, az elfogyasztott ital mennyiségének arányában, a hangulat és vele a hangerő is emelkedett. És persze az aktuális témák: politika, foci, fizetésemelés és az asszonyok.

Nem tudom hányadik cigarettavég égett már a körmömre, amikor megszólalt mellettem egy fátyolos hang. A hatvan körüli öregúr az után érdeklődött, hogy zavarna-e, ha helyet foglalna mellettem. Egyedül volt, vicces, fején félrecsúszott barna kalapban, és boka alá érő hosszú vászonkabátban. Természetesen nem volt kifogásom kérése ellen, és intettem, hogy üljön csak le nyugodtan. Kisfröccsét a pultra tette és nagyot nyögve felmászott a bárszékre. Lapoztam egyet az újságban, és a hirdetések között kezdtem szemezgetni. Jobb híján ez is megteszi, hiszen rendelhetek masszírozó gépet, amit most ingyen kiszállítanak (és persze égető szükségem van rá, hiszen a narancsbőr korunk egyik legnagyobb ellensége), de bérelhetek autót, akár egy napra is. Aztán dohányreklám, amiben bíztatnak, hogy dohányozzak, de aztán mégse, mert rákot okozhat.

Rendelek még egy sört. Miközben a felszolgálólány felveszi a rendelésem, észreveszem, hogy mellettem az öreg –  pityókás hangulatba esve –  a pultos lányban próbál beszélgető partnerre lelni, aki nemigen vevő az őt sújtó problémákra. De a kis kalapos úrnak már, az előtte sorakozó poharak számát tekintve, mindegy.

– Csak egy pár percre jöttem le. Édesanyámnak kirántott húst sütök ma, hozzá egy kis krumplipüre. Egy hónapban egyszer futja erre, tudja, drága az a kis hús. Szegény édesanyám… – Itt sírva fakadt. Összecsuktam az újságot, és elkezdtem figyelni a „beszélgetést”.

– Írtam az önkormányzatnak, múlthéten már ötödszörre – mondta ezt már felém fordulva, mert észrevette, hogy figyelem -, jönnek az ünnepek, jól jönne egy kis segély.  Elutasították.

Hosszú kabátjának zsebébe nyúlt és előhúzott egy gyűrött, jobb napokat látott nyomtatott lapot. Mutatta, hogy abban áll, hogy nem teljesítik a kérését. Lehajtotta a maradék kisfröccsét, visszarakta zsebébe az iratot, és arról kezdett mesélni, hogy harminc évet dolgozott, majd nyugdíjazták, mert nem bírta már egészségileg. (Talán a szívével volt gond, de nem akarok hazudni.) Itt megint elkezdett sírni, az utolsó szavakat már könnyek között, alig érthetően mondta. Szájamhoz emeltem a korsót, vajon mit is válaszolhat erre az ember?

Megpróbáltam megnyugtatni egy-két közhellyel, majd  rájöttem, hogy a helyzet, annak ellenére, hogy komoly vizeken evickéltünk, elég komikus. Én próbálok kioktatni egy nálamnál körül-belül negyven évvel idősebb embert.

Inkább elhallgattam. Vannak helyzetek, amikor jobb és többet mondóbb a csend. Kicsit zavarban voltam, tudniillik nem voltam, és a mai napig nem vagyok felkészülve az ilyen helyzetek kezelésére. A pincérlány oldotta végül meg a helyzetet a „Hozhatok még valamit?” kérdésével.

Nekem elég volt ennyi mára. A barátaim még mindig sehol nem voltak. Kezdtem azt hinni, hogy nem is mára beszéltünk meg találkozót. Az öreg aprópénzt szedett elő a zsebéből, és a tenyere egyik feléből egyenként a másikba húzta.

– Egy csésze jó erős feketét! – nézett föl, miután megolvasta a nyitott tenyerében heverő halpikkelyeket. – Aztán jó sok cukrot tegyen ám bele, hogy egy kicsit megédesítse az életemet!

Összeszorult a szívem. Ez a szerencsétlen ember már tényleg mindössze abban bízik, hogy három kanál cukortól édesebb lesz félresikeredett élete.

A találkozót nem aznapra beszéltük meg, így hiába is vártam, hogy barátaim társaságában töltsem a péntek este hátralévő részét.

Sokszor eszembe jut, a furcsa kalapos, majd’ földig érő kabátos öregúr, pedig többet nem hallottam felőle semmit.

Sokszor eszembe jut az a füstízű péntek este, ilyenkor savanyú borillat csapja meg az orrom.

Azóta egy kicsit több cukorral iszom a kávét.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.