– Krúdy Gyula utca 12, a nyolcadik kerület. – szólt oda a taxisnak, miközben beült a kocsi hátsó ülésére. Sosem ült előre, ha taxit hívott. Valahogy mindig túl bizalmas dolognak gondolta, és azt érezte, hogy beszélgetésbe muszáj bonyolódnia a sofőrrel. Politikáról, gazdaságról, fociról diskurálni, magyarán csupa olyan dolgokról, amikhez nem értett. Igazából semmihez sem értett. Egon (az igazi nevét nem árulom el. Azon egyszerű oknál fogva, hogy ez egy kitalált történet, és nincs igazi neve) a munkaügyön dolgozott egy logisztikai cégnél. A pontos munkáját nem sikerült megfejtenie mióta ott van, immár 18. hónapja. Néha a határidős aktákat tette a főnökei elé, néha végeláthatatlan táblázatokba rögzítette a szabadságokat, néha pedig – ez tetszett neki a legjobban – elbeszélgetett ő is egy-egy állásra jelentkező pályázóval. Persze nem ő döntött a sorsukról.

Most a hátsó ülésről a várost bámulta. Ott kellett hagynia a társaságot, és taxit hívni, mert a keserű pilseni sör gerincoszlopán át már a kisagy számára ismeretlen berkeibe kalandozott. Fényes macskaköveken jártak csúszós gondolatai, s a domború kövek úgy néztek ki egyszerre, mint megannyi púpos macskahát.

– Tudja miért macskakő a macskakő? – szólt hátra hirtelen a taxi sofőrje a világ legtermészetesebb hangján.

– Mi az, maga hallja a gondolataimat? – meredt rá Egon, s egy pillanat alatt elfelejtette, hogy sosem szokott beszédbe elegyedni taxisofőrökkel.

– Igen, de ezzel most ne foglalkozzon! – így a sofőr, s meg sem várva utasa válaszát bele is kezdett a történetébe. – Már a Monarchiában használtak macskakövet útburkolásra, nagy szilárdsága és teherbírása miatt. Aztán ha valahol nem volt már rá szükség, egyszerűen felszedték, és lerakták máshova. Ez praktikus, ugye? No persze forradalmakkor a regnáló rend talán mást gondolna a praktikusságról, nem? Ja, hogy miért macska! Ezt hallgassa: ez a mi burkolóanyagunk általában vulkanikus eredetű kőzet megfelelő megmunkálásával készült. Kitermelése az egykori felvidéki Macskalyuk kőbányában folyt, így a macskakő a macskalyuki kő rövid elnevezéséből ered. Zseniális, igaz?

– Nem tudom. – morogta fogai között Egon, s folytatta a bámulást, miközben az autó lassan rákanyarodott a Lehel útra. A csarnok szélén szórakozott kutyák csorgatták nyálukat a hentesbolt kirakatüvege előtt. Vagy nem szóltak nekik, hogy a bolt zárva van, vagy pedig nem láttak fel a nyitva tartás tábláig. A harmadik piros lámpánál Egon megigazította a szemüvegét. Nem mintha a történet további szempontjából lényeges lenne, hogy szemüveget visel, de ott és akkor ez nem jutott eszébe, így ez a mozdulat is belekerült a szövegbe. A kocsi üvegére leheletből párát fújt, majd mutató ujja begyével szívet rajzolt, és nagy olvasható betűkkel belerajzolta: Ági + Egon. Egyetlen Ági nevű ismerőse sem volt, sem gyerekkori szerelme, szomszédja, padtársa, egyszerűen most, a taxi hátsó ablakára úgy érezte, ez a név kívánkozik fel. Illetve volt még egy érve a női név mellett, a g betű. Mivel az ő nevében is a második helyet foglalta el az ominózus betű, így valahogy Ágit közelállónak gondolta magához.

 

Az autó rágördült a Bajcsy-Zsilinszky útra. A hajnali szállítók egy bolt hátsó bejáratához éppen pakolták le a reggeli péksüteményt egy teherautó öles platójáról. A magas bérházak nyújtózkodni kezdtek a vörösen kelő korai órákban, narancs színű lepedőt húzva fejbúbig a belvárosra. Az egész úgy tűnt Egonnak, mintha egy nagy véres mezőn gurulna a kocsi az otthonáig. Mint egy vérmező málnabokrokkal – gondolta.

– Egon! Tudja, honnan kapta a nevét a krisztinavárosi Vérmező? – fordult felé ismét a sofőr. – 1795-ben itt végezték ki Martinovics Ignácot, a magyar jakobinus mozgalom vezérét, több társával együtt. A terület neve erre a kivégzésre utal.

– Hallja! Kicsoda maga, hogy ki-be járkál a gondolataimban? Hát miféle alak maga? – szegezte a taxisnak a kérdést Egon, s hogy szavainak még nagyobb nyomatékot adjon, ujjával rá is mutatott a sofőrre. Az meg csak mondta, mondta, mintha felelne.

– Az ezerháromszázas években azon a környéken még egy kis Logod nevű falu állt. Vagy feküdt, ahogy magának jobban tetszik, ugye. Emlékét az első kerületi Logodi utca őrzi, ebben az utcában lakott Babits Mihály is.

– Hagyjon engem békén, maga szélhámos! – fakadt ki hirtelen Egon, majd azzal a mozdulattal fizetés nélkül kiugrott a mozgó járműből. Hátán gurulva végül a Rákóczi tér közelében állt fel, lakásától nem messze. Leporolta mindkét nadrágja szárát, majd csendes léptekkel megindult a Mária Terézia háziezredéről elnevezett 32-esek tere felé. Egy kisfiú akkor húzódott be az eresz alá a lassú eső elől.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.